Megérteni a nácikat

 

 Barátsággal minden garzonban lakónak és külföldön robotolónak,

 s neked is.

Na.  Ivácson meg Kustán szövegeit olvasva azt gondoltam, hogy a téma eleve rosszul van beállítva. Vagyis kicsit a központi kérdés – hogy vajon szabad pofánverni a náci frontembereket, mármint, hogy legitimizálható-e (s ha igen, hogyan) az ilyen fajta erőszak – kicsit a lényeg mellé megy. Úgy gondoltam nem személyeskedem el, s nem hülyéskedem el a témát, hanem alaposan felkészülve válaszolok egy tanulmány-szerű szöveggel. De persze meggondoltam magam. Egyrészt, mert nincs kedvem megírni egy tanulmányt, mert fárasztó, s én lusta vagyok. Másrészt, mert attól tartok egy valamiféle objektív, meggondolt hangnem elfedné azt, hogy mennyire komolyan kell venni a témát. Játékosan, provokatívan komolyabban lehet gondolkodni, mert életszerűbb. Szóval ez most egy ilyen elcseszett tépelődő, mittomén szövegelés lesz, ami elindul valahonnan, s nem tudom hova visz – vagyis megpróbálok személyesen érintetten gondolkodni.

Szóval az a vita, hogy szabad vagy nem szabad nácikat pofánütni, szerintem mellékes, akkor is, ha ezzel lett tele egy pár napig az internet. Miért? Mert a baj szerintem a náciság. S vajon ha pofánverjük a nácikat, akkor kigyógyulnak belőlük? Egy frászt. Verhetjük őket legitimen, vagy legitimitás nélkül, attól még nácik maradnak, vagyis a problémát még nem is érintettük. (Nem linkelem be, nem reklámozom, de lásd: R. Spencer „Why Do They Hate Us” előadását. – Erősíti őket ez a fajta fellépés.)

Van egy gyermekkori ismerősöm, aki náci lett. (tényleg.) Szerintem, ha agyonvernénk, akkor csak egy mártírt faragnánk belőle. A legutóbb mikor beszélgettünk, szóba került Heller Ágnes, de úgy beszélt róla, hogy én lefagytam. Semmit nem olvasott tőle, nem is ismerte, de olyan kiakasztóan marhaságokat mondott, hogy egy darabig csak röhögtem, aztán elkomolyodtam, s szó nélkül leléptem. Azóta sem beszéltünk. Azóta sem láttam. De akkor kezdett érdekelni, hogy mit lehet kezdeni egy ennyire szerencsétlenül eltájolódott értelmes fiatalemberrel? Mert nem egy elmebeteg hülye volt. Rohadt értelmes volt, s mindenféléről sokszor nagyon jól elbeszélgettünk. Aztán kiment külföldre (Ausztria, aztán Magyarország), s már egy agymosott náci tért vissza helyette. Olyan, aki nem szépítgeti a dolgokat, hogy ő jobbikos, vagy gárdista, vagy alt-right-os, hanem: náci. Heil.

Vagyis tisztázni kell, hogy a nácijelöltek nem eleve elmebetegek, akik arra voltak sorsszerűen elrendelve, hogy később idiótákká váljanak. Mert a felől nincs kétségem, hogy valami módon azzá válnak. De mitől? De mi lesz belőlük, mikor nácivá (vagy egyebekké) válnak? Mi a fene ez a náciság, ami megfertőz egy értelmes, intelligens fiatalt? Vagy éppenséggel Heideggert? Szerintem a helyett, hogy pofozkodunk – vagy vitázunk a pofozkodás helyességéről – ezeken a kérdéseken kellene eltöprengeni. A lehető legkomolyabban.

Az első két dolog, amit fontosnak tartok rögzíteni, az a tény, hogy az alt right egy náci ideológia megtestesítője, és hogy ezt a mi társadalmaink termelték ki.

Ezt azért fontos leszögezni, mert szokásunk összekeverni itt a dolgokat, szokásunk elmosni a probléma élességét, amiből csak homályos, tétovázó mellébeszélések keletkezhetnek. Hiba azt mondani, hogy az alt right egy politikai csoportosulás, amely egy társadalmi közösség értékeit/érdekeit kívánja politikai-társadalmi eszközökkel érvényesíteni. Mert nem. Hanem egy pszeudó-tudományos-filozófiai (tév)Eszmét képvisel, függetlenül a tényleges társadalmaktól és ezek közösségi igényeitől. Ez az eszme a „Faj” fogalmában nyer kifejezést, és tétele a „fehér faj felsőbbrendűsége”, egyik jelmondata pedig: „Biztosítanunk kell fajunk fennmaradását és a fehér gyermekek jövőjét.” Hiba azt hinni, hogy ez valami nacionalizmus. Mert itt nem egy nép, vagy nemzetről van szó, hanem a fajról. Mint ahogy tulajdonképpen Hitler nem a németekért tett bármit is, hanem a felsőbbrendű faj érdekében. Nem ugyanaz. Ja: és a Faj eszméje itt teljesen elkülönül a biológiai faj fogalomtól. Tudományos értelemben a Faj eszméje nem létezik, olyan nincs, hogy a „fehér faj”. Olyan pedig végképp nincs, hogy ez „felsőbbrendű” lehet, vagy lenne. Ebbe nem is akarok belemenni, ez egyszerűen tudományos kérdés. (Aki lusta utánanézni, itt egy youtube videó.) A náci eszme viszont nem tudományos. Na, rögzítsük: a náciság nem politikai, és nem tudományos.

Ugyanígy azt is helyére kell tenni, hogy ez az ideológiai mozgalom nem valami idegen, földönkívüli, túlvilági, pokoli eredetű és tartalmú (ahogy a többi ilyen marhaság sem). Hanem a mi társadalmaink produktuma. Ezt is azért tartom fontosnak kiemelni, mert gyakran úgy kezeljük ezt az ügyet, mintha a náciság radikálisan idegen lenne tőlünk. Mintha valami nem emberi lenne. Mintha nekünk ehhez semmi közünk nem lenne. Mintha az egyetlen dolog, amit kezdhetünk vele, az az, hogy radikálisan kiírtunk minden nácit a földről (lásd az Amerikai propaganda a II világháborúban), de legalább kipofozzuk őket a nyilvánosságból.

Pedig emberi, nagyon is emberi, nagyon is otthonos, ismerős cucc. A mi eszmetörténetünk produktuma az ideológia, és a mi társadalmunk termékei a nácik. És minden náci emberi lény. És ezzel nem elmosom, s nem banálissá teszem a kérdést (ők is emberek, tehát semmi baj), hanem éppen ezért kell olyan véresen komolyan venni. Ők is emberek, mint mi, tehát rohadtul nagy baj van. Velünk, emberekkel, a mi társadalmainkkal, a mi eszmetörténetiségünkkel. S ez azt is jelenti, hogy eleve senki sincs bebiztosítva az ideológiák ellen.

Az a tény, hogy az ilyen káros ideológiák nem valami embertelen zseniális gonoszságban gyökereznek, hanem a mi konkrét emberi tapasztalatainkból és hagyományainkból nő ki (társadalmi, történeti, kulturális), nos, éppen ez biztosítja az ilyen ideológiák megismerhetőségét és megértését. Márpedig a probléma megoldásának elengedhetetlen feltétele a rákérdezésből eredő megértés.

Na. Szóval a kérés: hogyan lesz valakiből agymosott náci? Ezt a kérdést nagyon gyakran elpszichológiazálják: valami baj volt vele, kicsit kattant volt, s most még inkább az lett, ezek elmebetegek, pszichopaták, szörnyszülöttek voltak s maradtak. Ez persze ad egyféle könnyen belátható magyarázatot, de attól még nem biztos, hogy igaz. Hiszen a fentebb említett ismerősöm sem volt hülye, nem volt totálkáros, sőt nagyon intelligens volt. Mégis náci lett.

Hannah Arendt szerint az ilyen ideológiákra azok fogékonyak, akik a társadalomban elszigetelődtek és elmagányosodtak, illetve megtapasztalták, hogy ők teljesen feleslegesek a saját életükben. Én egyetértek Hannah-val és a náci-barátom esetét is segít megérteni. Mert mi történt vele? Egy megszokott, ismerős, otthonos környezetből, ahol barátok, családtagok vették körül, elment dogozni Ausztriába. Egyedül, senkit sem ismerve. Ettől egyből elszigeteltté vált, mert az összes otthonossági kapcsolata megszűnt. De nem csak elszigetelt lett, hanem nagyon hamar el is magányosodott, mert nem akadt egyetlen barát sem, akivel beszélgethetett volna.  S egy nagyipari vállalatnak dolgozott valamit órabérért, olyan munkát amihez semmi köze nem volt, s a vállalatnak tökmindegy volt, hogy ő kicsoda, micsoda. Ha valaki így dolgozik, az nagyon hamar megtapasztalja, hogy semmi közvetlen köze nincs ehhez az élethez, vagyis a saját életében ő egy felesleges elem. Akárki volt, lecserélhető volt, egy apró fogaskerék volt egy multinacionális vállalkozás Ausztriai raktárában.

Nem hiszem, hogy ebbe jobban bele kellene menjek. Hiszen itt Erdélyben ez egy elég általános tapasztalat. Az ismerőseimnek fele (csak saccolok) vagy volt, vagy lesz, vagy éppen ilyen elszigetelt, elmagányosodott, s feleslegességét árérző emberke. Maximum egy kis megjegyzést fűzők hozzá: teljesen globális tapasztalatról van szó, mindenhol ez (is) van.

Azt viszont érdemes megnézni, hogy mi történik az emberrel az ilyen tapasztalatokban. Az elszigeteltség tapasztalata és ténye nem csak az otthonosságtól való megfosztást jelenti, hanem ennél sokkal többet: magától a világtól való elszakadást. Az elmagányosodás pedig nem csak egy depis-melankolikus állapot (főleg nem az), hanem elszakadás mindenkitől, akivel érdemben beszélgetni lehet. Ezek a beszélgetések pedig roppant fontosak tudnak lenni. S nem, nem a lelkizésről van szó (bár talán ez is beletartozik), hanem arról, hogy a beszélgetések előfeltételei a közösségekhez való tartozáshoz, s biztosítékai hogy valóságosak vagyunk, nem zakkanunk meg. Ennek hiánya pedig kikezdi a tapasztalatunkat. Egyszerűen nem lesz többet megbízható a saját tapasztalatunk. Összefoglalva: elveszítjük a kapcsolatot a világgal, és képtelenekké válunk megtapasztalni a valóságot, s az önbizalmunk is szétreped. S erre jön ráadásnak még a feleslegesség érzése.

Ismerős? Ezzel kezdődik a post-truth with alternative facts, és az összeesküvés-elméletek korszaka. Nem, nem Trumppal, s nem a Brexittel, s nem Orbánnal, nem a „populizmussal”, hanem a nagyipari termeléssel és a mobilitással; az elszigetelődött és elmagányosodottak, a feleslegessé váltak tömegekké duzzadásával.

Azt mondtam nem kell pszichologizálni a témát, s mintha mégis ezt tettem volna. De nem, mert a magányosság itt nem egy pszichológiai izé, hanem egy emberi általános tapasztalat. A feleslegesség érzése is. Csak mert emberek vagyunk.

Vagyis azok, akik nácivá váltak, nem elmebetegek. Csak ilyen emberek tömege, akik elszakadtak a világtól, a valóságtól, s önmaguktól. Kérdés, hogy mi marad meg? Nos, megmarad az intelligencia, a racionális számolási és a formális logikai képességek. Mi megy végzetesen veszendőbe? Az ítélethozatal, az értékbecslés, a belátás, a gondolkodás képessége.

A náciság (meg egyebek) pedig éppen ezt használják ki. Ettől veszélyes ideológiák. Lényegük, hogy kiemelnek egy fogalmat, amit megtesznek Eszmének, esetünkben a Faj-t (Sztálinék a Történelmet), ehhez rendelnek egy logikát (egy formális következtetési sémát), s az működik. Egyetlen előfeltevésből mindent levezetnek, s mindenre megoldást ajánlanak. (Az jutott eszembe, hogy olyanok mint egy nagyon durva elmevírus, amiről Sanyi bácsi beszélt, ajánlom mindenki figyelmébe.) Példának meg ott van A gonosz banalitása, Arendt elemzése Eichmann-ról, aki éppen egy ilyen intelligens, racionálisan számolgató, logikus elme volt – nem egy brutális gonosztevő. Mégis – sőt éppen ezért – kiemelt szerepe lett a holokausztban. Hiányzott belőle is a belátás, a morális ítélkezés. Náci lett.

Hogy a nácizmus ideológiája részletesen miről szól, s hogyan működik, azt most nem fogom tárgyalni. Túl unalmas, meg hosszas lenne, s már megtették sokan mások, sokkal jobban, mint én tudnám.

S még ott van az a kérdés, hogy „ok, nagyjából megérthető a nácizmus, de mit kezdjünk velük?” Pofozzuk fel őket? Vagy ne pofozzuk fel őket, hanem kedvesen értsük meg, s hagyjuk, hogy játszódják végzetesen idióta játszmájukat a Faj érdekében? Úgy látszik visszajutottunk az eredeti kérdéshez.

Erre a kérdésre nem tudok most sem egyértelműen választ adni.

De most is azt gondolom, hogy a kérdés mégis kissé elhibázott. Mert a pofon nem is érinti a náciságot, mint olyant. Az jut eszembe, hogy amikor a második világháború szövetséges katonai alakulatainak az volt a (propagandisztikus) célkitűzése, hogy kinyírják a nácikat, akkor valami mellett elsiklunk. Igen, egy szükséges és reális célnak tetszett a nácik eltörlése a politikai-történelmi porondról, de nem ezt tették. A második világháború nem azzal végződik, hogy nincs több náci. Sok ember belehalt, sok pofon elcsattant, de ez nem is érintette a náciságot. Mégis valamitől háttérbe szorult, valamitől elsorvadt ez az ideológia. Mi történt?

Az történhetett, hogy a németeknek elegük lett a náciságból. Mert ha belegondolunk, a németek (miközben felelősek voltak a náciságért) olyan elrettentő világot hoztak létre, aminek önmaguk is áldozatai lettek. Lassan-lassan kiábrándultak az ideológiából, lassan-lassan elegük lett belőle. S elkezdték újra keresni az elvesztett valóságot, világot, önmagukat. Erre csak rásegített a katonai vereség.  

Másrészt a szövetségesek nem csak katonailag léptek fel ellenük. Amikor például felfedezték a haláltáborokat, akkor kivezényelték a német lakosságot, s kötelessé tették, hogy aktívan bekapcsolódjanak a táborok felszámolásába (temetések, élelmezés, stb.). Vagy a táborokról készült képeket kitették minden városban. Az ilyen fajta szembesítések a valósággal, alighanem sok nácit megrendíthetett, hiszen ez egy morális értékű szembesítés volt, ami nélkül alighanem felesleges lett volna a világháborút követő mindenféle pereskedés, és felelősségre vonás.

Továbbá a szövetségesek Németországban megszerveztek egy „nácitalanítás” programot, ami újranevelési, újraszervezési funkcióval bírt. (Erről lásd: Frank Tibor: Szabadság és felelősség: az Egyesült Államok és a németországi nácitlanítás a második világháború után.) Újraszervezték az iskolákat, a tananyagot, a tudományos életet, a társadalom alapvető szokásait változtatták meg, teljességgel úgy bántak a lakossággal, mint egy gyerekkel, akit fel kell nevelni. Persze ennek az egész tervezetnek nem voltak egyértelműen pozitív eredményei (nagyon sok visszásságnak adott lehetőséget), de kétségbevonhatatlanul hozzájárult a nácitalanításhoz. Ezeket az átképzéses, átneveléses eljárásokat ma is több helyen használják szélsőségesek ártalmatlanítására.

De szerintem ezek is csak amolyan tapogatózó válaszok voltak, és ma sem tudunk sokkal többet mondani. De egyvalami biztos: a nácizmus, ahogy a többi totalitarista ideológia, stb. – Arendt szóhasználatával – mostmár „velünk marad”. S nekünk kezdenünk kell vele valamit.

S meggyőződésem, hogy ez a valamit kezdés a nácikkal önmagunkkal kell kezdődjön. Odafigyeléssel, gondolkodással, beszélgetésekkel, kérdésekkel, s hozzászólásokkal. És fokozottabb figyelmet kell fordítanunk az elidegenedés, az elszigetelődés, az elmagányosodás, az elgyökértelenedés, a kirekesztés okozóira.

Sarkítottan összefoglalva: a kapitalizmusra.

Pontosítva: önmagunkra.

„Még az is lehet, hogy korunk igazi veszélyei majd csak akkor nyerik el igazi

– bár nem a szükségképpen legkegyetlenebb –

formájukat, amikor a totalitarizmus már a múlté lesz.”

Arendt, 1951

____________________________________________________

Horváth - Kovács Szilárd, szilarden@yahoo.com

____________________________________________________

Ajánlott könyvészet: 

• Hannah Arendt: A totalitarizmus gyökerei
• Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben
• Karl Jaspers: A bűnösség kérdése /Arendt: Szervezett bűnösség és egyetemes felelősség (Nézd meg Bíró Noémi recenzióját)
• Frank Tibor: Szabadság és felelősség: az Egyesült Államok és a németországi nácitlanítás a második világháború után