Üsd a nácit, ne siránkozz!
„We’re going to be doing one thing
and one thing only: killing nazis”
- Aldo
Raine, Inglorious Basterds
„Hol titkolni kell a harcot,
burzsibőrbe kösd be Marxot”
burzsibőrbe kösd be Marxot”
– József Attila, Szabados
dal
Szabad-e fizikai erőszakot alkalmazni fizikai
erőszakot hirdetőkön?
Az Újszövetség
lapjain az áll, „A mit akartok azért,
hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek
azokkal; mert ez a törvény és a próféták.” (Máté 7:12). Ez azt jelenti,
hogy amennyiben nem szeretnénk, hogy bántsanak, kirekesszenek, kifosszanak,
lemészároljanak minket, magunk se járjunk el így. Egyfajta társadalmi
konszenzusra szólít fel: éljünk szabályok között, amelyeket magunk alakítunk
ki, és amelyeknek mindenkit részesévé teszünk. De mi a teendő akkor, hogyha
valaki kibújna ez alól? Hogyan válaszoljunk rá? Van-e joga arra a védelemre,
amelyet megvonna másoktól? Olyanná válunk-e, mint ő, amennyiben az ő
eszközeivel élünk ellene?
Az politikailag
korrekt nyelven alt-rightnak eufemizált neonáci amerikai mozgalom legismertebb
arca a 38 éves Richard Spencer. A fehér felsőbbrendűséget hirdető Spencer többek
között azzal került a hírekbe, hogy a „heil Trump” kiáltást náci karlendítéssel
toldotta meg (apologéták figyelmébe: csak mert pohár van a kezében, a mozdulat
egyértelmű, ugyanakkor elégedetten szemléli társai jelzéseit). Az ominózus
beszédben felvázolja, hogy milyen is fehérnek lenni: „háborgató, keresztes
lovag, felfedező, hódító”, aki épít, termel, felemelkedik, és az az etnikai
csoport, amelyikre másnak szüksége van, és amelyik maga nem zsákmányol ki mást.
Vérről, nap gyermekeiről, nagyszerűségről beszél, a médiákban dolgozókat
lelketlen gólemeknek nevezi (a legenda szerint egy rabbi hozta létre a gólemet,
aki aztán neki végzett feladatokat), alapvetően bátornak hangzó – és egyébként
nevetségesen buta beszédet mond.
A jólfésült neonáci (vö. jobbikos cukiságkampány) persze
a politikai korrektség minden eszközét beveti ebben a nyilvános beszédben, úgy
veszi elő a fajelmélet tipikus narratíváit, hogy mindenki tudja, miről beszél –
ő is, mi is –, viszont éppen ez a kettős beszéd a szélsőjobboldal sajátja: a
meggyőzendő tömeg, amelyik nem érti őt, így a másik oldal ellenvetéseit, nem
fog rögtön elfordulni tőle, esélye van arra, hogy lassan csússzon át
jobbszélre. Miközben Spencer elhatárolódik a náciktól, követői pontosan tudják,
az áthallásos szóhasználat, intés, öltözet, akár hajviselet mögött mi húzódik
meg: a nemzetszocializmus 21. századi, hipszter változata, amelyik még mindig meglehetősen
szégyenlős. Nem sokáig már.
Zach Weiner Polystate:
A Thought Experiment in Distributed Government című könyve egyik kedves példám a
felelősségvállalásra. Az általa feltett kérdés az, hogy mi történne, amennyiben
az államok nem területi, hanem ideológiai síkon szerveződnének, az egyes
állampolgárok pedig szabadon (illetve mint később kifejti, bizonyos
megkötöttségekkel, a visszaélések elkerülése miatt) dönthetnének, hogy melyik
államhoz tartoznak. Ez azt jelenti, hogy aki például abortuszellenes, az magára
és a többi, vele egy államban levő állampolgárra vonatkoztathatná a nézeteit,
de azt a szomszédját például, aki egy liberálisabb állam polgára, már nem
vegzálhatná. Ennek nyilvánvalóan vannak nehézségei, Weiner maga is számos
példát hoz fel rájuk. Az például fontos kérdés, hogy a totalitarista
világszemléletek hogyan volnának képesek működni, hiszen éppen az az
esszencialista téveszme mozgatja őket, amelyik értelmében mindenkinek egy
törvény alatt kell élnie.
Számomra azonban az a fontos, hogy a jelen jogállami
körülmények között hogyan értelmezhetjük a felelősségvállalást. Miközben az
állam a jogszabály-alkotást és büntetést kizárólagosan magának vindikálja,
olyan társadalmi folyamatokat képtelen megállítani, sőt gyakran maga is
gerjeszt, amelyek a létező jogállami kereteket is szétrobbanthatják. Arról nem
szólva, hogy a civilek mozgásterét nem magától értetődően az államnak kell
megszabnia, hanem a civileknek (már ha komolyan vesszük azt, hogy az állam eszköz,
és nem cél, illetve olyan társadalmi konstrukció, ami nem magától értetődő, nem
isteni ajándék és így tovább). Jelen pillanatban az állam nem tűri el, ha
például a fehér felsőbbrendűséget hirdető Richard Spencert fizikai atrocitás
éri, és miközben a gyűlöletbeszédet szankcionálja, a „Heil Trump” és a
karlendítés vélhetően nem éri el az ingerküszöbét (ez így nyilván
leegyszerűsítés, de tekintsünk el ettől). Hosszú távú társadalmi folyamatokkal
mintha nem tudna mit kezdeni az igazságszolgáltatás: Anders Breivik például
börtönbe került azért, mert lemészárolt több tucat fiatalt, de azért, amit a
nyilvános megjelenései során elkövet, és ami adott esetben hosszú távon még
nagyobb károkat okozhat, már nem kell fizetnie. Ezek persze nem igazolható és
nem mérhető társadalmi folyamatok, de arról már van tapasztalatunk, hogy a
karikatúrától a gyűlöletbeszéden és kirekesztő törvénykezésen át hogyan jutunk
el a népírtásig. A miópia nyomora.
Az kérdés tehát, hogy milyen szintű az a
felelősségvállalás, amit mindannyiunknak vállalnia kellene, erkölcsileg
elítélendő vagy sem kimondott vélemények mentén személyre szabott reakciókat
adni? A kettős beszéd mellett jól bevett szokás a szélsőjobboldalon, hogy a
jogállam minden eszközével védik magukat, miközben ezektől a vívmányoktól
rendszerint egész tömegeket fosztanának meg. Leegyszerűsítve: ha valaki a
zsidók deportálását szorgalmazza, akkor én abban a tudatban, hogy a
közbeszédben gyorsan terjedő gyűlölethez hozzájárul, a szavai pedig tetté
válhatnak – amire nem egyszer volt már példa a történelem során –,
deportálhatom-e őt? Ha kiirtásról beszél, kiirthatom őt? Esetleg: beszélhetek a
deportálásáról vagy kiirtásáról, buzdíthatok másokat erre, ahogyan ő is teszi – és aztán megvárjuk, ki lép
előbb?
Fontos megjegyzés: miután a tudás sokak számára csak
korlátozottan érhető el, és amint látjuk egy Facebook-algoritmus meg orosz propagandagépezet
tömegeket sodorhat a szélsőjobb karjaiba, talán érdemes elgondolkodni azon,
hogy ki válik mások hóhérává maga is áldozatként, illetve ki az a cinikus,
hatalmat gyakorló egyén, akit nem igazán lehet a manipuláció áldozatának
tekinteni? Leegyszerűsítve: büntethetők-e tömegek azért, mert facebookoznak és
a hitelét vesztő mainstream médiák helyett/mellett a konteókhoz és
kamuhírekhez fordulnak? A gonosz banalitása.
Visszatérve tehát: vállalnia kell-e azt a felelősséget
valakinek, amit másokra róna? A szöveg elején olvasható bibliai idézet itt
válik fontossá, hiszen a kérdés az, hogy aki maga bántana másokat, az maga is
morálisan elfogadhatóvá tette a vele szemben elkövethető bántalmazást.
Felmerül a kérdés, hogy amennyiben felpofozzuk Spencert,
magunk is Spencerré válunk-e? Számomra ez egy hamis kérdés, hiszen a büntetések
a törvény szemében sem válnak bűncselekménnyé: aki bebörtönöz egy embert, azt
nem állítják bíróság elé mint egy magánszemély fogvatartóját. A párhuzam
annyiban sántíthat, hogy egy bíróság döntése és egy magánember cselekedete nem
egyenlő súlyú, más legitimációval bír, de mi történik akkor, ha tömegek érzik
magukat védtelennek, és kelnek a maguk védelmére? Ha a többség elégedetlen a
törvényekkel, az milyen legitimitással bír a törvény legitimitásával szemben?
Azt gondolom, hogy Spencer felpofozása mint szimbolikus
tett helyénvaló. Azt kapta, amiről maga is beszélt: fizikai erőszakot, amit
most a maga bőrén kellett éreznie. Ezzel áldozattá vált, de nem a felpofozó
áldozatává: akitől kapta, az csak úgy járt el, ahogyan Spencer is el szeretne
járni másokkal szemben – csak éppen előbb lépett.
Kustán Magyari Attila